– Mirtse Zsuzsa –

„Bűvös köröm­ből ninc­sen mód kitörnöm”
(Babits M.)

Itt, Ófaluban, ahol élek, akár „gyütt­menteknek” is hívhat­ná­nak min­ket, hiszen nem vagyunk helyi őslakosok, faluele­mek. De sokan voltunk olyanok – első­sor­ban értelmisé­gi fiat­alok, csalá­dok -, akiknek elege volt a város­ból, és kiköltöztek ide. Így jöt­tem én is – ám nem szeretnék, és nem is fogok tovább men­ni. Maradok. Ter­vsz­erű és has­zonelvű szándékkal ker­estem meg mag­a­m­nak ezt a helyet, kilenc évvel ezelőtt. Itt akar­tam berendezked­ni, helyesen élni. Nyomasz­tott a város, a hangyaboly-lét, a füstös kávéházak vilá­ga, a zsezs­gés, a bőrömet szúró zsi­bongás. Ful­lad­tam már benne. Teret és lev­eg­őt akar­tam, ter­mészetszegény környezet [1] helyett tap­intható valósá­got, dís­zlet­nek nem illedelmes kultúr­parkot, kör­bek­erített fákat, hanem csetlő-botló, mégis rendes, ter­mészetközeli környezetet. Kic­si, felfelé kapaszkodó utcákat, ahol regge­lenként egymás­ra köszön­nek az emberek, akiknek arcuk és nevük lesz a szá­mom­ra, és akiknek arcom és nevem adom majd, a városi zsi­b­vásár­ban való eltűnés helyett.

Városi triplák

óriási vagy!
üres test­tem­plom lettél
papír­ba nyomva
(plakátlány)

gyolc­sruhád leszek
fényka­pu nélkül voltunk
nap­pal vétkezem
(füg­gő ónok)

bek­erítelek
sötét udvar az ölem
rád nyíló ajtó
(kör, folyosó)

Nem erősza­kosan betelepített[2] növény (nő-vény) akar­tam lenni, mint az akác vagy a japán keserűfű, inkább tájeleme az itteni élő világ­nak, szelí­den beles­imul­va a környezetbe, nem kihasznál­va, inkább táplál­va azt. Ez az önkéntes kiván­dor­lás amú­gy egyre gyako­ribb: évről évre több ember számára menekülő-útvon­al, kukacjárat az élhetetlen városból.

tél végi füst
mag­a­m­ból égetlek ki
új hol­dat várok
(migrá­ció)

Ófalu jó választás­nak bizonyult. Karnyújtás­nyi­ra van a Róka-hegy, ha töb­bre vágy­om, ott a Nagy-Kevé­ly, min­den­napi sétához pedig az utca végén jó helynek tűnt a Békás- (hivat­alosan: Gőtés-) tó, ame­lynek élővilá­ga ma már úgy tar­tozik hoz­zám, mint a második bőröm. Tudom, mikor jön­nek a récék, mikor lesz egyre több a kiskac­sa, aggó­dom, ha az amerikai tör­pe­harc­sa kifal­ja a békapetéket a kis tóból, mert abból akkor nem lesz nyáron kurut­ty­olás. Békás­m­egy­er-Ófalu békák nélkül? Mint a vicc, csat­tanó nélkül…

Régen ott, az Ófa­lut határoló térség­ben moc­sárvidék volt, ma lebon­thatat­lan ház­sorok ékte­lenked­nek helyet­tük. Az igazi Békás­m­egy­er (németül Krot­ten­dorf) egykor sváb falu volt, mely a mai lakótelep­től nyu­ga­tra, a József-hegy és az Ezüst-hegy lejtőin fek­szik. A tala­jvíz elől a hegy felé menekül­tek az itt házat/életet építő emberek. Az agya­gos talaj és az őszi-tavaszi esők­ből szár­mazó tala­jvíz miatt a háza­kat alápincézni nem volt cél­sz­erű – ha mégis, szá­mol­ni kel­lett az állandó beázás­sal. Az itt élő emberek szőlőt, barack­ot ter­mesztet­tek, tehenet, dis­znót, kec­skét tar­tot­tak – ma jogsz­abá­lyok[3] tiltják a has­zonál­la­tok tartását. Se kecske, se malac, marad a kert, ame­lyet még művel­ni lehet.

Azt mond­ják, ahogy a ház meghossz­ab­bítása a kert, úgy a lélek meghossz­ab­bítása a ter­mészet. Az író ember – mert mégisc­sak betűvető- és ‑arató nap­szá­mosok vagyunk – abból merít otthonosan, mag­a­biz­tos kézzel, amit jól ismer, amiben él, ami körülötte van. Képíró, képeit betűvé for­máló tanú­ja és rögzítő­je az őt körülvevő világ­nak. Életének helye és tája ott van, ahol be tud­ja magát tájolni, ahol nem csak „megtörténődik”. Ott lesz helyes, rendes élete. Figyel­get, fejben jegyze­tel, aztán átfordít, megemel, vagy éppen ledob „kristá­lygöm­böket” a földre.

fos­zló szélkabát
lev­elek­ben hul­lik az ősz
továbbfúj tőled
(átmeneti kapcsok)

Az új helyre érkező élőlények másik része képte­len alka­lmazkod­ni az új körülményekhez. A növény, állat gyakran nem éli túl, bele­pusz­tul a megvál­to­zott vis­zonyok­ba. Az emberi lélek, ha hason­lókép­pen alka­lmazkodásképte­len, rétegzettebben, árnyaltab­ban válas­zol: elszigetelődik, bezárul, önma­ga köré cson­tosodik. Önzővé vál­hat, elzselésedik, vagy lát­szat-életet él, nyomtalan lesz, nem nyom a közössé­gi lat­ban sem­mit, sőt, rom­bol­ja-bom­laszt­ja a közösséget maga körül. Úgy van, lesz, hogy igazából nincs, mégsincs.[4]

Nem ezt akar­tam. Nem függetleníteni akar­tam mag­am, hanem füg­gővé vál­ni.[5]

átsza­kadó korlát
mégsem-örök testünk
benövi a várost
(élet, ritmus)

Érzel­mi kötődésem alakult ki a közösséghez, ame­ly már meghatároz­za az életemet. Szeretem évsza­król évsza­kra szem­revételezni a vál­tozá­sokat. A kic­si tó vál­tozá­sait. Van­nak kedves köveim, ame­lyekre le szok­tam ülni nézelőd­ni, tudom, hogy hol van az a vadal­mafa, ahol titok­ban eltemet­tük azokat (a négylábú, kic­si lényeket), akik életün­ket kísérték, és akik már nem lehet­nek velem. Az elmúlt évek­ben sok min­dent meg­tan­ul­tam. Tudom már, mit jelent az, hogy avarszint, cser­jeszint. Tudom, hogy aki szelet vet, vihart arat, tehát vis­szafo­gok mag­a­m­ból, nem rá‑, csak betelepülő leszek, meg­tan­u­lok befelé figyel­ni – vagy legaláb­bis megkísér­lem. A lila bölc­sés­zlét vala­hol meg­pördült, gellert kapott. Nem vagyok szabad, öntörvényű, és ez pom­pás, nagysz­erű! A csavargó-lét helyett a röghöz kötöt­tet válasz­tot­tam – per­sze, mindig csavargók maradunk, ahánys­zor csak bec­sukjuk a szemünket.

mezítláb megyek
tal­pam emlék­től sáros
feléd indulok
(lemoshata­lan)

Ófalu­nak per­sze van­nak árnyékos oldalai is, tagad­ni fölösleges finomkodás lenne. A hegyet hajlék­ta­lanok lakják, akiknek egykor volt arcuk, nevük – ma nem emlékeznek erre, itt nem szokás emlékezni sem­mire. Nap­pal leginkább nem láthatók, a kan­nás bor okoz­ta celofán-paradic­so­mot próbálják kihev­erni talán. Néhányuk azért az utcákon is imbolyog. Találékony és csep­pet sem válo­gatós fel­használói ők a pazarló élet­mód­nak: „rigót” gyűjtenek, amiből aztán fenn, a hegyen meg­sodor­ják a napi szívni­valót, kitud­ja-mire­jó tár­gyakat kupor­gat­nak össze innen-onnan, és szeme­tel­nek, sajnos, mint Kipling könyvében a Ben­der-log, a majmok népe. Ők is tájele­mek, létezésük kar­col, seb­he­lyet okoz a tájban – és ben­nünk is.

aluljáróban
rózsaszín paplan alatt
hor­monok násza
(kései szerelem)

Aztán van­nak olyanok is, akik hajlékkal nem ren­delkeznek, mégsem hajléktalanok. A közösség próbál raj­tuk segíteni, hálóként tar­tani azt, aki még képes rá: kisebb-nagy­obb munkákat végezhet­nek, helye és értelme lesz az életüknek. Van olyan fér­fiú közöt­tük, akinek a hely­is­merete lenyűgöző, és a növényeket is iri­gylésre méltóan ismeri. A falutörténet része és cinkosa ő.

kis tó, nádas, rét
egy voltál, egy vagy velük
beépítenek
(kikötő-jel)

Azt is szeretem ebben a faluban, hogy itt ninc­senek graf­fi­tik. A graf­fi­ti felk­iáltó­jel a város falán. Min­den élet felk­iáltó­jel a világ hom­lokán. Lehetünk felk­iáltó­jelek másh­ogy is. A nagyváros­ban a lényeg gyakran takarás­ban van: elfedik szem­bán­tó, csir­ic­sáré színek, a sebesség, a szívverés­ben lük­tető hang­ok tömege. Min­den egyen­lő magá­val, van, hogy túl­nő raj­ta, vagy éppen ide-oda hin­tázik. Sem­mi nem bizonyos.

lábu­j­jam a múlt
emlékeim a jövő
arcom a jelen
(tizen­hét kocka)

Ezek a nagyvárosi, amú­gy „névte­len” szerzők csep­pet sem névte­lenek, sőt! Rány­omják, ráfirkálják a szemé­ly­iségüket a falakra, gyárkéményekre. Alkut köt­nek (a szép­ség ellen­pon­tozásaként) a rút­tal, az egysz­eriv­el, a megis­métlésre alka­lmat­lannal is akár.

Itt, ahol élek és élhetek, nincs szük­ség erre, min­den­ki egyen­lő magá­val, súlyra és mélysé­gre. Min­den­ki jó valamire. Ez a kis világ nem én-közpon­tú, ugyanakkor megőrzi a szemé­ly­iségek megis­métel­hetetlen varázsát. Itt a vágy­ott vala­ha-valóság meg­próbál jelen ide­jű lenni: megteremt, éle­tre szül valamit magunkból, ami nélkül hiányosan élhet­nénk csak.

Itt lenni, itt élni szá­mom­ra azt jelen­ti: kapaszkodót talál­ni a létezéshez.

Cson­ka triptichon
(majd egysz­er jó lesz minden,)

de amíg az ninc­sen, mel­lényúl
a
kéz, a száj, jó leszel te is,
hozhat­nál bort, sokat, meg húst
,
a kirakat üres, kevés a tej is,

és vidd el min­den­em, ha elmész,
nekem az jó lesz, túl sok vagyok,
ha lenne mit, addig üres
teny­eret, szikkadt kic­sit, osztogatok

a hal mel­lé, amikor kell, és jár
a korsó a kútra, reggel összetört cserép
min­den, út men­tén fémk­ereszt, alat­ta sár

őrzi láb­ny­omát, három napig félt,
aztán elin­dult, az volt a legjobb, csak néztünk,
akkor éjsza­ka még szer­in­tem is éltünk.
(negyedik nap­ja van,)

a vil­lany még mindig ég, de a kép
vala­h­ogy sosem lett készen, rosszul fest
a helye a falon, tudom, nem volt szép
tőlem, hogy vac­so­ra sem volt, csak test

és hús és éjsza­ka, nap­palt akart,
meg fényt, meg embereket, hogy milyen kár,
eliszkolt har­mad­nap, ami betakart,
pedig egysz­er jó lesz, hideg kabát

min­den, lenne min­denünk, szög is volna
később, meg világítás, nagy kosztümök,
tömeg, szi­vacs, csak ren­dezés dolga,

végül én is a helyem­re kerülök,
elviszik lep­edőm, vérző hátamat,
megác­solják reggeli ágyamat.

Zárszó: „Erős várunk a nyelv”. Az írás­ban (a láb­j­e­gyzetek kivételév­el) szándékoltan kerül­tem az ide­gen szavak használatát.

(Budapest, 2009. őszelő)

(in: Napút, 2009. október)