Ott, az öreg kert végében, ahol a mohalepte kős­zo­brok árnyé­ka rávetődik a kőfal­ra, apró ember­gy­erek alak­ja raj­zoló­dott ki a vad, min­dent benövő bokrok, indák között. Öt-hatéves­for­ma lehetett talán, hason feküdt a fűben, kezében pici botoc­skák, és arra próbál­ta rábírni a szerteszét futkározó hangyákat, hogy rámásszanak a pálcikáira.

Amikor meglá­tott engem, rám nézett min­dent látó sze­meiv­el, és azt mondta:
– Ját­szol velem?
– Mond­juk, inkább beszélgessünk! Vagy mesélek neked! – mond­tam zavar­tan, mert nem igazán tudtam, hogy mit is lehet ját­szani néhány bot­tal, egy marék fűv­el, meg száz hangyával.
– Gon­do­ltam – mond­ta, min­den­féle szomorúság nélkül a hangjában – Per­sze, ti már nem szok­ta­tok ját­szani, persze…
– Mi az, hogy “ti”? Mi az, hogy “gon­do­ltam”? – mérgelődtem mag­a­m­ban. Mit tud ez a vacak kisem­ber itt, a kőfal tövében? Mi lát­szik raj­tam? Végignéztem mag­a­mon, hosszú hajam megkötöt­tem egy vaskos fűszál­lal, szoknyá­mat fel­ha­j­tot­tam, és leül­tem mel­lé a fűbe. Vidám idő volt. Igazán játékra való, vidám nap.
– Te, mondd csak – néztem a szemébe –, miben külön­bözöm én tőled? Nagy­obb vagyok, jó. Talán a ruhám is tisztább, legaláb­bis nincs annyi fűfolt a térde­men, mint neked. De amú­gy két sze­mem van, két kezem, és, ha lefek­szem mel­léd a fűbe, pon­tosan olyan közel lesz hoz­zám a föld, mint tehozzád.
– Nem ért­ed! – big­gyesztette apró száját. – Tudod, az úgy van, hogy ti mindig jöt­tök vala­hon­nan, és mindig mentek vala­hová. És ha a ket­tő között találkoz­tok velem, nem értitek, mit kere­sek én itt.
– Tény­leg, mit kere­sel itt? – kérdeztem tőle.
– Nem én kere­sek, engem keres­nek! Nagy különb­ség. De nem talál­nak meg, ne félj! Reggel kijövök ide, azt mond­ják nekem, kilenc óra van. Mutat­nak egy kerek, lapos tányért, számok van­nak raj­ta kör­ben, meg két mutató, mint ez itten a keze­den, ni!
– És te még nem ismered a számokat, ugye?
– A számokat nem, az igaz. De tudom, hogy reggel, ott, annak a piros virág­nak a feje még árnyék­ban van, és amikor újra szól­nak nekem, már nem látom semerre azt a fekete foltot a feje mögött. Tudom, hogy a kőfal melyik repedéséből jön ki napozni a Gyíkkirá­ly, és azt is, hogy a várakat őrizni kell. Tudom, a hangyák mondták nekem.
– És milyen várat kell őrizni?
– Hát ame­lyik­ben a szökdösős kirá­lylány lakik.
– A szökdösős királylány?
– Ühüm! Mindig be kell zárni min­den­féle súlyos laka­tok mögé őt, de hiá­ba, mert megszökik!
– Te ismered őt?
– Per­sze. Egysz­er találkoz­tam már vele. Itt feküdtem akkor is, a fűben, bámul­tam a feke­terigót, amikor hirte­len elém kerekedett.
– És beszéltél is vele?
– Nem volt más választá­som, mert ide­jött, és megkérdezte, hogy akarok‑e ját­szani vele. És ha kérdeznek, akkor úgy illik, hogy válas­zol­jak rá.
– És mit válaszoltál?
– Azt, hogy nem bánom, ját­szom vele, ha akarja.
– És miért volt szökdösős az a királylány?
– Mert nem akart fel­nőtt lenni. Amikor a toronys­zobában a nagy, kerek tányér mutatói kör­be­for­dul­tak, s újrakezdték vol­na útjukat, mindig megszökött a palotából, hátha akkor nem nő meg. Azt mond­ta, hogy abban a palotában lakik az Idő – és ha onnan elszökik, akkor talán megszökhet az Idő elől is.
– És szép kirá­lylány volt?
– Szép. Nagy­on szép. Hosszú fűha­ja volt, és puha szoknyája…
– És csil­logó szeme! És kedves mosolya! – top­pan­tott vala­ki mel­let­tünk, akit eddig észre sem vet­tünk. Talán a kőfal árnyékából lépett elő, talán a bokrok ágas-bogas világából, de kirá­lylány volt, az egysz­er biz­tos, bár kic­sit maszatos királylány.
– Nem tudtok vala­mi jó kis málnabokrot errefelé? Éhes vagyok!
A kisem­ber kör­benézett, hátha tudok neki segíteni, majd a tek­in­tetemet ker­este – de engem már nem látott sehol.
– Megint megszök­tél, ugye?
– Még jó, hogy! – hencegett a fűha­jú kirá­lylány – Mi az nekem? Fütyülök a vastag vaspán­tokra az ablakon, meg a csiko­rgó laka­tokra! Kibújok én min­den résen! Bot­tal üthetik a nyomomat!
Ahogy ezt kimond­ta, hatal­mas, órafe­jű lények jelen­tek meg min­den­hol a kert­ben. Botokat meg hálókat tar­tot­tak a kezük­ben, páncél fedte a mel­lüket, és szig­orú arc­cal néztek szét. A fűha­jú kirá­lylány egy bokor mögé bújt, maga mel­lé húz­va a kis emberkét is. A két órafe­jű megállt a kert közepén, és körülnézett.
– Itt kell vala­hol lennie! – szólt a toronyóra egy nagy­ra nőtt, kövér zse­bórához. A zse­bóra szus­zog­va ült le egy kőre, és a hom­lokát törölgette.
– Akkor marad­jon is itt! Kit érdekel?
– Nem úgy van az! Órakirá­ly néhány órát adott csak arra, hogy megtaláljuk.
– Na de min­den áldott nap? Kinek van erre ideje?
A lev­eg­őt kürt­szó, trom­biták hang­ja hasí­tot­ta ket­té. A vár felől jött a hang, a fűha­jú kirá­lylány palotá­ja felől.
–  Mi volt ez? – kérdezte a kisem­ber suttogva.
– Óraün­nep – big­gyesztette a száját a fűha­jú lány. – Min­den áldat­lan órában ez megy nálunk! Királyapám így adja tudtára a világ­nak, hogy megint eltelt egy óra a napjából. Min­den órát szá­mon­tart. Titkos papírokon vezeti a múlá­sukat, ret­tegve szá­mol­gat­va újra és újra őket, nehogy egyet is elvesztegessen. Min­den nap hus­zon­né­gy kis von­alkát húz, és mindig legalább két­féle dol­got csinál, mintha úgy lass­ab­ban telne az idő.
– És lass­ab­ban telik?
– Dehogy! Csak ő gon­do­l­ja úgy!
Közben újabb és újabb órák lep­ték el az öreg kertet.
– Két perc van még, két perc! Aztán áll­ha­tok újra fejre! – aggodal­maskodott a homokóra – Gyerünk, néz­zük meg a kis tó mel­lett is, hátha ott bujkál a sás között!
Az órafe­jű nép­ség ahogy jött, el is tűnt a kert­ből. Hany­att-hom­lok futot­tak a nád felé, bot­jaikkal, hálóikkal böködve a semmibe.
A fűha­jú kirá­lylány nevetve nézett utánuk.
– Te, nincs nálad vala­mi hara­p­ni­való? – kérdezte, mintha mi sem történt volna.
A kisem­ber egy almát vett elő a zse­béből, és felé nyújtotta.
– Tessék, ezt neked adom.
– Jól van, elfo­gadom. Úgyis lesz másik! Varáz­solok neked, jó?
– Te tudsz varáz­sol­ni is?
– Per­sze, mi az nekem! Amen­ny­it csak akarok!
– Akkor miért nem varáz­sol­sz mag­a­d­nak is?
– Á, nem úgy megy az! Ket­ten kel­lünk a varázs­lathoz! Mag­a­m­nak amú­gy sem tudok varáz­sol­ni sem­mit, hiszen akkor már régen levaráz­soltam vol­na az összes zárat a toronys­zobám ajta­jairól, és nem kel­lene min­den reggel a rác­sokon kiprésel­nem mag­am. De neked tudok, ha te is segítesz!
– És mit kell tennem?
– Bec­su­kn­od a szemed, és azt mon­dan­od: “Állj meg nekem, futó idő, fűha­jú lány, gyere elő!” – és akkor én előt­ted leszek, amikor csak akarod!
– És mások mit fog­nak szól­ni hozzá?
– Ugyan, nem fog­nak észreven­ni sem­mit! Nem is fog­nak meglát­ni, csak te! Egyes-egyedül te!
– És akkor ját­szunk majd, mindig?
– Sem­mi mást nem csinálunk! Ott, a palotában ugya­nis ját­szani sosem lehet.
– A kert­ben sem?
– Ott különösen nem! Mert eset­leg bedobom a lab­dám a rózsák közé. Vagy a szökőkút­ból kel­lene kihalászni a papírsárkány­omat. Mon­dom, nem lehet ott csinál­ni sem­mi hasznos dol­got. Ért­ed, ugye, hogy miért kell újra és újra megszöknöm?
– És vis­sza­v­isznek mindig?
– Vis­sza bizony, min­den­nap. A fülem­nél fog­va. Rátűznek arra a vacak mutatóra, és azt mond­ják: men­ni kell, lejárt az idő. Szépen vis­sza­zár­nak a toronys­zobám­ba éjszakára.
– Miért, éjsza­ka nincs idő?
– Biz­tos van, csak nem látom. De reggel, amikor rásüt a fal­ra az ablakon keresztül a Nap, és megvilágít­ja a falon az órákat, újra men­ni akarok. Te még sosem lát­tál annyi órát egy helyen, mint amen­nyi a palotánkban van, fogad­junk! Toronyóra van a torony tete­jén, zse­bórák királyapám min­den zse­bében, ingaóra, fede­les óra, homokóra – órák, órák, órák… Elegem van belőlük!
– Itt nincs sem­mi ilyen – muta­tott körbe az ember­gy­erek a kezév­el – Csak kat­icák, kabócák, meg bokrok min­den­felé. Jól el lehet bújni a tövük­ben. Ne félj, itt nem talál­nak meg!
– Tudom. Jól érzem itt mag­am… – mond­ta a fűha­jú kirá­lylány, de akárhogy is néztem, a szürkület­ben egyre homá­lyos­ab­ban lát­tam csak az alakját.
Nem is vet­tem észre, hogy közben este lett. Ott feküdtünk a fűben, elgém­bere­dett tagokkal, és én az órám­ra néztem.
– Nekem most men­nem kell… – mond­tam zavar­tan, és megigazí­tot­tam a szoknyá­mat. Kioldot­tam a fűszálat a hajam­ból, hadd játss­zon vele a nyári szél.
– Gon­do­ltam – mond­ta csende­sen a kisember.
Fut­ni kezdtem, bár nem siet­tem sehová. De amikor nem látott, lec­satoltam az órám a karom­ról, és beha­jí­tot­tam egy bokor alá.
– Menj csak, fűha­jú lány – nézett utá­nam ked­vesen az apró ember­gy­erek a min­dent benövő bokrok, indák közül az öreg kert végében – Engem hol­nap is itt találsz…

Mirtse Zsuzsa: Égfor­gató csodagyűrű (Méry Ratio Kiadó, 2004) Jankovics Mar­cell illusztrációival