Mirtse Zsuzsa: A világot betakaró szoknya

Közzétve a(z) kultúra kategóriában. 2011. április 18.

– Nem tudok alud­ni! – mond­ta kismanó, az ágyam mel­lett megál­l­va. Kezében kispárná­ja, szemében több zsák félelem, kobakjában befe­jezetlen mesék. Bajban volt, lát­tam raj­ta.
– Mel­léd bújha­tok? – kérdezte, de amire válas­zol­hat­tam vol­na, már aludt, hasam­ba fúródó tal­paival, párná­ja a párná­mon, és itt hagy­ta nekem félig álmod­ott meséit, hogy befe­jezzem helyette.
– Hol jártál, kismanó? – kérdeztem tőle hegyes fülét simo­gat­va, és ő dün­nyögött valamit arról, hogy már megint neki jut a legkisebb alma, a használt füzetborító, a tövig hegyezett ceruza…

– Ez így nem mehet tovább! – mond­tam Öreg­manó­nak, aki a kert­ben, az ajtó előtt pipáz­ga­tott, és nézte a fec­skéket, ahogy a lösz­fal­ba fúrt fészkeikbe repül­nek. Öreg­manó par­ti sás­ból fonott karosszék­ben üldögélt, és élvezte az utol­só nyári nap­sug­arakat. Háta mögött homok­fal­ba vájt manóház, kic­siny ablakokkal, nagy zaj­jal odabenn.
– Csön­de­sen, eli­jeszt­ed őket! – bökött botjá­val a fec­skék felé mutat­va, és lehun­y­ta a szemét. Nem mon­dom, hogy nagy kedve lett vol­na szó­ba ele­gyed­ni velem.
Pedig meg akar­tam vele beszél­ni Kismanó dol­gait, mert úgy gon­do­ltam, itt az ide­je, hogy vala­ki foglalkoz­zék már vele is. De Öreg­manót szem­mel láthatólag nem érdekelte az igyekezetem. Meg­mérgesedtem, mint mindig, amikor nem sik­erült vala­mi.
Kismanó odabenn ját­szott a töb­bi manó­gy­erekkel. Pon­tosab­ban: üldögélt szomorú arc­cal a sarokban, és nézte, ahogy a töb­biek ját­szanak. Nem értette még a játék szabályait, és ahhoz senk­inek nem volt türelme, hogy újra és újra elmag­yaráz­za neki – ezért inkább egy föl­dre kiterített papír­lapra raj­zol­ga­tott. Folton­folt ruha volt raj­ta, és zöld, csúc­sos sap­ka. Amikor meglá­tott az ajtóban, oda­fu­tott hoz­zám, kezében az össze­ha­j­toga­tott papírt szoron­gat­ta, sűrűn teleír­va ákom­bákomokkal.
– Én kap­tam! Nekem írták! Csak nekem! Akar­od, hogy felolvas­sam?
Ránéztem, elmosoly­o­d­tam. Soká lesz az, míg olvas­ni fogsz, kic­si manó! – gon­do­ltam, de nem akar­tam elrontani a játékot, ezért az ölem­be húz­tam, és komolyan enny­it mond­tam csak:
– Hall­gat­lak.
Kismanó kiha­j­to­gat­ta a papír­darabot, térdére fek­tette.
– Hon­nan is kell olvas­ni? – kérdezte.
– Bal­ról job­bra. Felül­ről lefelé. De hiszen tudod!
– Nem is azért kérdeztem, csak kívánc­si voltam, figyelsz‑e rám. Ez itten a Tündérkirá­lynő lev­ele. Látod? Nekem küldte. Itt az aláírása is! – muta­tott a lap alján egy különösen szépre sik­ere­dett ákom­bákom­ra. – Ez meg a fényképe! Nagy­on szép, ugye? – kérdezte.
Figyelme­sen meg­néztem a képet. Ceruza­von­alak­ból állt össze és két­ségte­lenül tündérkirá­lynőt ábrá­zolt: szép, nagy fej­jel, raj­ta üveg­ko­roná­val – ebből is lát­szott, hogy igazi kirá­lynőv­el állunk szem­ben! – tulipános, hatal­mas szoknyában, ame­ly az egész vilá­gra ráborult. Szerettem a rajza­it, szerettem, ahogy kic­si manó raj­zol nekem. Sokan voltak, apró manó­gy­erekek, és legkisebb­nek lenni itt sem lehetett túl jó. Mindig azt hord­ta, amit a töb­biek már lev­etet­tek, mindig min­dent késve tudott meg, de fel­nő! Fel­nő, mint a töb­biek, és észre sem veszik, hogy egysz­er csak nagy lett! És elmúl­nak benne a csodák, és sosem kap már a tündérkirá­lynőtől lev­elet – hac­sak én nem segítek neki.
– És ezt ő maga adta oda neked?
– Dehogy! A tündérkirá­lynők nem jár­nak az utcán! Ki sem moz­dul­nak az üveg­palotájuk­ból! Hiszen tudhat­nád! A lep­ke­futár­ral küldte nekem, de nagy­on titkos lev­él lehet, mert lep­ke­futár azt mond­ta, hogy senk­inek, de senk­inek ne mutas­sam meg!
– De kár! – néztem mag­am elé szomorkásan, és mag­am mel­lé tet­tem a lev­elét a puha, par­ti homok­ba – Pedig azt hit­tem, tény­leg felolva­sod!
– Veled kivételt teszek. De csak akkor, ha megígéred, hogy soha nem mon­dod el, senk­inek, hogy mit hal­lot­tál tőlem.
– Szava­mat adom!
Kismanó a fülemhez bújt, és meleg, párás hang­on sut­tog­va olvas­ni kezdte a lev­elet, amit ott fele­jtett a homok­ban – de nem is volt szük­sége rá, hiszen kívül­ről tud­ta min­den sorát.

Tündérkirá­lynő vendégségbe hív­ja Kisman­ót üveg­palotájá­ba, Újhold éjsza­kájá­nak haj­nalán. Csakis ő jöhet el hoz­zá, de nem lesz egyedül! Mert Tündérkirá­lynő ezen a haj­nalon meghív­ja a palotájá­ba összes legkisebbeket: az utoljára született koboldokat, sorvé­gi tündér­lányokat, elfele­jtett tör­péket…”

Hogy mit suso­gott még a fülem­be, nem mond­hatom el, hiszen szava­mat adtam rá. Amikor befe­jezte a lev­elet, rám­nézett, és remegett a manófüle a vágyakozástól, hogy mond­jak már neki valamit.
– Elfo­gadod a meghívást? – kérdeztem tőle.
– Csak ha te is velem jössz. Fél­nék egyedül. De senk­inek ne szólj róla, ez a ket­tőnk tit­ka! – sut­tog­ta nagy­on titokzatosan, majd lemás­zott az ölem­ből, és befu­tott az ajtón, be az egyetlen szobából álló, lösz­fal­ba vájt manóház­ba. Magá­val vitte az apró­ka széket is, amit mindig oda­tolt a csu­pafiókos szekrénykéhez, ha ki akart ven­ni belőle valamit. Rátérdelt, kihúz­ta a baloldali fiókot, és kotorászni kezdett benne.
– Szeretnék neked ajándékot adni – de nekem csak használt dol­gaim van­nak, amit a nagy­obb manótestvéreimtől örököl­tem. Azt pedig mégsem illik. De tudod mit? Ezt neked adom! Vidd mag­a­d­dal! – nyomott a kezem­be egy csil­logó üveg­szívet. – A tündérkirá­lynő ajándé­ka. Én kap­tam tőle, és még senkié nem volt előtte! Varázserő lakik benne – mond­ta titokzatosan, és a teny­erem­be zár­ta.
Nem szívesen vit­tem vol­na el kismanó egyetlen ajándékát, ami csak az övé volt, de nagy­on akar­ta, hogy az enyém legyen, eltet­tem tehát. Szerettem vol­na én is adni neki valamit, de üre­sek voltak a zse­beim, ahogy az nálam lenni szokott. Még egy vacak tündérkav­ics sem volt benne.
– Vigyázni fogok rá, megígérem! – mond­tam neki, és elfu­tot­tam, mint mindig, amikor nagy­on furcsán éreztem mag­am.

Tündérkirá­lynő üveg­palotájá­nak csilin­gelő trón­ter­mében nagy volt a felfor­dulás. Az összes tündérszárnyas ott serénykedett: lep­kelányok, szi­takötőhöl­gyek, szúnyo­gk­isas­s­zonyok. Készülődtek a fogadás­ra. Szép, sar­ló alakú Hold csil­l­o­gott a palota felett, az üveg­tornyok szikráz­tak a haj­nali fény­ben. Amikor megérkeztünk, Kismanó megkocog­tat­ta az Üveg­palota üve­g­a­j­ta­ját, mire az ajtó feltárult, és beléphet­tünk. Én egy kic­sit aggód­tam, hogy hiá­ba a láthatat­lanná tévő köpe­ny a vál­la­m­on, Tündérkirá­lynő észreveszi, hogy én is ott vagyok, és hara­gos lesz. Eset­leg Kisman­ót sem enge­di be, ezt pedig sem­mikép­pen sem akar­tam vol­na.
De úgy tűnt, hogy Tündérkirá­lynőt jó hangu­latában talál­tuk. Hatal­mas, tulipános szoknya volt derekán, mely az egész vilá­got betakar­ta, fején üveg­ko­rona, a korona közepén üveg­szív. Nem szólt sem­mit, pedig Kismanó állandóan hátrapis­l­o­gott, felém, segé­lykérő manósze­mekkel, mert nem szok­ta meg, hogy egyedül kell lennie.
– Gyertek, csak gyertek, legkisebbek! – szólt feléjük csilin­gelő üveg­hangján, és az utoljára született vendégkoboldok, sorvé­gi kistündér­lányok odasere­glet­tek a szoknyá­ja köré.
– Sen­ki sem tudhat­ja meg, hogy nálam jár­ta­tok! Tudjá­tok, ugye? – kérdezte mosolyo­g­va, mire azok komoly arc­cal bólo­gat­ni kezdtek. – Azt akarom, hogy Ti jár­ja­tok biro­dal­mam­ban először, legkisebbek, akik odakinn, a tündérte­len világ­ban mindig csak leghá­tul lehetet­tek. Meg­mu­ta­tok nek­tek min­dent. Néz­zétek csak! Ez itt a tündér­pol­com, raj­ta a varázs­eszközeim. Üveg­golyóm, kristá­lypál­cám, és a legked­vesebb játékaim is, mert ját­szani, azt még mindig nagy­on szeretek. Ilyenkor leteszem a koronám, így ni, és ked­vem­re hempereghetek az üveg­szőnye­gen, vagy ker­ge­th­etem az üveg­golyói­mat – bár­mit megte­hetek, ami éppen az eszem­be jut!
– És a szoknyád­dal mi lesz? Az nagy­on rossz lenne, ha össz­e­gyűrődne. Nem szeretném. – szólt bátor­ta­lan­ul Kismanó, mert a nagy szoknyákat, a vilá­got betakaró nagy szoknyákat min­den­nél job­ban szerette.
– Ugyan, ki figyel ilyenkor erre? Gyertek, kapjá­tok el! – nevetett rá Tündérkirá­lynő, és egy marok üveg­gyöngyöt szórt a manók elé.
Az aprósá­gok tágra nyílt sze­mekkel figyel­tek. Kismanó különösen. Ret­tenete­sen tet­szett neki a kristá­lypál­ca, a sok, ide-oda guruló üveg­gyöngy, és az üveg­ko­rona is. Az a leginkább. A korona közepén lévő üveg­szívről pedig le sem tud­ta ven­ni a szemét.
– Tet­szik? – kérdezte tőle a Tündérkirá­lynő – Neked adom. De jól dugd el otthon a a fiók mélyére, és ne add oda senk­inek! De igazán senk­inek!
– És annak, akit nagy­on szeretek, annak se?
– Ha úgy gon­do­lod… De tény­leg csak annak, akit nagy­on szeretsz… Ám jól jegyezd meg: csak addig marad­hat nála, amíg a titkot megőrzi. Ha elárul téged, az üveg­szívet vis­sza­veszem.

Az ablakomon át figyel­tem a sar­ló alakú Hol­dat. Néztem az ágyam­ban alvó, csúc­sos sap­kás manót, milyen jó is most neki! A pol­comon a haj­nali fény­ben éle­tre kel­tek sor­ra a játékaim: üveg­golyó, varázspál­ca, üveg­ko­rona, melynek közepéből az üveg­szív hiány­zott.
Nem moc­can­tam, nem mertem moc­can­ni, csak tulipános, hatal­mas szoknyá­mat, a vilá­got betakaró szoknyá­mat igazí­tot­tam meg óvatosan, nehogy össz­e­gyűrőd­jenek a szirom­levelei. Tudtam, hogy azt nem szereti.
Zsebe­m­be nyúl­tam, ahol az üveg­szívnek kel­lett vol­na lennie, de nem volt ott, per­sze, hogy nem volt ott. Üres volt a zsebem, mint mindig. Az Üveg­szív vis­sza­ván­dorolt a gazdájához. Elvitte Tündérkirá­lynő. Nem, nem az üveg­palota üveg­ko­ronájá­nak közepébe! Vis­sza­k­erült a fiók­ba, mert megszegtem a szavam, és elmesél­tem nek­tek azt, amit ott, a lösz­fal előtt a kic­si manó sut­to­gott nekem…

Mirtse Zsuzsa: Égfor­gató csodagyűrű (Méry Ratio Kiadó, 2004) Jankovics Mar­cell illusztrá­ciói­val