Az én kis (Ó)falum

– Mirtse Zsuzsa –

„Bűvös körömből nincsen mód kitörnöm” (Babits M.)

Itt, Ófaluban, ahol élek, akár „gyüttmenteknek” is hívhatnának minket, hiszen nem vagyunk helyi őslakosok, faluelemek. De sokan voltunk olyanok – elsősorban értelmiségi fiatalok, családok -, akiknek elege volt a városból, és kiköltöztek ide. Így jöttem én is – ám nem szeretnék, és nem is fogok tovább menni. Maradok. Tervszerű és haszonelvű szándékkal kerestem meg magamnak ezt a helyet, kilenc évvel ezelőtt. Itt akartam berendezkedni, helyesen élni. Nyomasztott a város, a hangyaboly-lét, a füstös kávéházak világa, a zsezsgés, a bőrömet szúró zsibongás. Fulladtam már benne. Teret és levegőt akartam, természetszegény környezet [1] helyett tapintható valóságot, díszletnek nem illedelmes kultúrparkot, körbekerített fákat, hanem csetlő-botló, mégis rendes, természetközeli környezetet. Kicsi, felfelé kapaszkodó utcákat, ahol reggelenként egymásra köszönnek az emberek, akiknek arcuk és nevük lesz a számomra, és akiknek arcom és nevem adom majd, a városi zsibvásárban való eltűnés helyett.

Városi triplák

óriási vagy! üres testtemplom lettél papírba nyomva (plakátlány)

gyolcsruhád leszek fénykapu nélkül voltunk nappal vétkezem (függő ónok)

bekerítelek sötét udvar az ölem rád nyíló ajtó (kör, folyosó)

Nem erőszakosan betelepített[2] növény (nő-vény) akartam lenni, mint az akác vagy a japán keserűfű, inkább tájeleme az itteni élő világnak, szelíden belesimulva a környezetbe, nem kihasználva, inkább táplálva azt. Ez az önkéntes kivándorlás amúgy egyre gyakoribb: évről évre több ember számára menekülő-útvonal, kukacjárat az élhetetlen városból.

tél végi füst magamból égetlek ki új holdat várok (migráció)

Ófalu jó választásnak bizonyult. Karnyújtásnyira van a Róka-hegy, ha többre vágyom, ott a Nagy-Kevély, mindennapi sétához pedig az utca végén jó helynek tűnt a Békás- (hivatalosan: Gőtés-) tó, amelynek élővilága ma már úgy tartozik hozzám, mint a második bőröm. Tudom, mikor jönnek a récék, mikor lesz egyre több a kiskacsa, aggódom, ha az amerikai törpeharcsa kifalja a békapetéket a kis tóból, mert abból akkor nem lesz nyáron kuruttyolás. Békásmegyer-Ófalu békák nélkül? Mint a vicc, csattanó nélkül… Régen ott, az Ófalut határoló térségben mocsárvidék volt, ma lebonthatatlan házsorok éktelenkednek helyettük. Az igazi Békásmegyer (németül Krottendorf) egykor sváb falu volt, mely a mai lakóteleptől nyugatra, a József-hegy és az Ezüst-hegy lejtőin fekszik. A talajvíz elől a hegy felé menekültek az itt házat/életet építő emberek. Az agyagos talaj és az őszi-tavaszi esőkből származó talajvíz miatt a házakat alápincézni nem volt célszerű – ha mégis, számolni kellett az állandó beázással. Az itt élő emberek szőlőt, barackot termesztettek, tehenet, disznót, kecskét tartottak – ma jogszabályok[3] tiltják a haszonállatok tartását. Se kecske, se malac, marad a kert, amelyet még művelni lehet. Azt mondják, ahogy a ház meghosszabbítása a kert, úgy a lélek meghosszabbítása a természet. Az író ember – mert mégiscsak betűvető- és -arató napszámosok vagyunk – abból merít otthonosan, magabiztos kézzel, amit jól ismer, amiben él, ami körülötte van. Képíró, képeit betűvé formáló tanúja és rögzítője az őt körülvevő világnak. Életének helye és tája ott van, ahol be tudja magát tájolni, ahol nem csak „megtörténődik”. Ott lesz helyes, rendes élete. Figyelget, fejben jegyzetel, aztán átfordít, megemel, vagy éppen ledob „kristálygömböket” a földre.

foszló szélkabát levelekben hullik az ősz továbbfúj tőled (átmeneti kapcsok)

Az új helyre érkező élőlények másik része képtelen alkalmazkodni az új körülményekhez. A növény, állat gyakran nem éli túl, belepusztul a megváltozott viszonyokba. Az emberi lélek, ha hasonlóképpen alkalmazkodásképtelen, rétegzettebben, árnyaltabban válaszol: elszigetelődik, bezárul, önmaga köré csontosodik. Önzővé válhat, elzselésedik, vagy látszat-életet él, nyomtalan lesz, nem nyom a közösségi latban semmit, sőt, rombolja-bomlasztja a közösséget maga körül. Úgy van, lesz, hogy igazából nincs, mégsincs.[4] Nem ezt akartam. Nem függetleníteni akartam magam, hanem függővé válni.[5]

átszakadó korlát mégsem-örök testünk benövi a várost (élet, ritmus)

Érzelmi kötődésem alakult ki a közösséghez, amely már meghatározza az életemet. Szeretem évszakról évszakra szemrevételezni a változásokat. A kicsi tó változásait. Vannak kedves köveim, amelyekre le szoktam ülni nézelődni, tudom, hogy hol van az a vadalmafa, ahol titokban eltemettük azokat (a négylábú, kicsi lényeket), akik életünket kísérték, és akik már nem lehetnek velem. Az elmúlt években sok mindent megtanultam. Tudom már, mit jelent az, hogy avarszint, cserjeszint. Tudom, hogy aki szelet vet, vihart arat, tehát visszafogok magamból, nem rá-, csak betelepülő leszek, megtanulok befelé figyelni – vagy legalábbis megkísérlem. A lila bölcsészlét valahol megpördült, gellert kapott. Nem vagyok szabad, öntörvényű, és ez pompás, nagyszerű! A csavargó-lét helyett a röghöz kötöttet választottam – persze, mindig csavargók maradunk, ahányszor csak becsukjuk a szemünket.

mezítláb megyek talpam emléktől sáros feléd indulok (lemoshatalan)

Ófalunak persze vannak árnyékos oldalai is, tagadni fölösleges finomkodás lenne. A hegyet hajléktalanok lakják, akiknek egykor volt arcuk, nevük – ma nem emlékeznek erre, itt nem szokás emlékezni semmire. Nappal leginkább nem láthatók, a kannás bor okozta celofán-paradicsomot próbálják kiheverni talán. Néhányuk azért az utcákon is imbolyog. Találékony és cseppet sem válogatós felhasználói ők a pazarló életmódnak: „rigót” gyűjtenek, amiből aztán fenn, a hegyen megsodorják a napi szívnivalót, kitudja-mirejó tárgyakat kuporgatnak össze innen-onnan, és szemetelnek, sajnos, mint Kipling könyvében a Bender-log, a majmok népe. Ők is tájelemek, létezésük karcol, sebhelyet okoz a tájban – és bennünk is.

aluljáróban rózsaszín paplan alatt hormonok násza (kései szerelem)

Aztán vannak olyanok is, akik hajlékkal nem rendelkeznek, mégsem hajléktalanok. A közösség próbál rajtuk segíteni, hálóként tartani azt, aki még képes rá: kisebb-nagyobb munkákat végezhetnek, helye és értelme lesz az életüknek. Van olyan férfiú közöttük, akinek a helyismerete lenyűgöző, és a növényeket is irigylésre méltóan ismeri. A falutörténet része és cinkosa ő.

kis tó, nádas, rét egy voltál, egy vagy velük beépítenek (kikötő-jel)

Azt is szeretem ebben a faluban, hogy itt nincsenek graffitik. A graffiti felkiáltójel a város falán. Minden élet felkiáltójel a világ homlokán. Lehetünk felkiáltójelek máshogy is. A nagyvárosban a lényeg gyakran takarásban van: elfedik szembántó, csiricsáré színek, a sebesség, a szívverésben lüktető hangok tömege. Minden egyenlő magával, van, hogy túlnő rajta, vagy éppen ide-oda hintázik. Semmi nem bizonyos.

lábujjam a múlt emlékeim a jövő arcom a jelen (tizenhét kocka)

Ezek a nagyvárosi, amúgy „névtelen” szerzők cseppet sem névtelenek, sőt! Rányomják, ráfirkálják a személyiségüket a falakra, gyárkéményekre. Alkut kötnek (a szépség ellenpontozásaként) a rúttal, az egyszerivel, a megismétlésre alkalmatlannal is akár. Itt, ahol élek és élhetek, nincs szükség erre, mindenki egyenlő magával, súlyra és mélységre. Mindenki jó valamire. Ez a kis világ nem én-központú, ugyanakkor megőrzi a személyiségek megismételhetetlen varázsát. Itt a vágyott valaha-valóság megpróbál jelen idejű lenni: megteremt, életre szül valamit magunkból, ami nélkül hiányosan élhetnénk csak. Itt lenni, itt élni számomra azt jelenti: kapaszkodót találni a létezéshez.

Csonka triptichon (majd egyszer jó lesz minden,)

de amíg az nincsen, mellényúl
a kéz, a száj, jó leszel te is, hozhatnál bort, sokat, meg húst ,
a kirakat üres, kevés a tej is,

és vidd el mindenem, ha elmész, nekem az jó lesz, túl sok vagyok, ha lenne mit, addig üres tenyeret, szikkadt kicsit, osztogatok

a hal mellé, amikor kell, és jár a korsó a kútra, reggel összetört cserép minden, út mentén fémkereszt, alatta sár

őrzi lábnyomát, három napig félt, aztán elindult, az volt a legjobb, csak néztünk, akkor éjszaka még szerintem is éltünk. (negyedik napja van,)

a villany még mindig ég, de a kép valahogy sosem lett készen, rosszul fest a helye a falon, tudom, nem volt szép tőlem, hogy vacsora sem volt, csak test

és hús és éjszaka, nappalt akart, meg fényt, meg embereket, hogy milyen kár, eliszkolt harmadnap, ami betakart, pedig egyszer jó lesz, hideg kabát

minden, lenne mindenünk, szög is volna később, meg világítás, nagy kosztümök, tömeg, szivacs, csak rendezés dolga,

végül én is a helyemre kerülök, elviszik lepedőm, vérző hátamat, megácsolják reggeli ágyamat.

Zárszó: „Erős várunk a nyelv”. Az írásban (a lábjegyzetek kivételével) szándékoltan kerültem az idegen szavak használatát. (Budapest, 2009. őszelő) (in: Napút, 2009. október)